Végre kiderül, mi zajlott a színfalak mögött!

⚠ Kérjük, fogadd el a feltételeket a vásárlás előtt!

Visszatérítési szabályzat

1986: Argentína – NSZK 3-2 (1-0)

Mexikóváros, Azték Stadion, 114 580 néző. Vezette: Arppi Filho (brazil)

1986: Az argentin küldöttséget szinte csak családtagok búcsúztatták az elutazáskor, aztán színre lépett Maradona. Két olyan együttes jutott az utolsó mérkőzésig, amelytől előzetesen nem várták, hogy ilyen sokáig menetel. Ha lehet ilyet mondani, kettejük közül is az NSZK válogatottjától várták kevésbé. Franz Beckenbauer személyében egy rutintalan, első világversenyes edző ült a kispadon, és a Mundialt megelőzően aggasztó eredményeket produkált a Nationalelf. 1985 végén például hatmérkőzéses nyeretlenségi sorozatnál tartott, ez pedig a háború óta a legrosszabb széria volt a nyugatnémet labdarúgó-válogatott életében. Még az volt a nagy szerencséjük, hogy a hat mérkőzés fele nem vb-selejtező volt.

Az argentinok önbizalma a világbajnokságon fokról fokra nőtt, minden mérkőzés előtt a kivonulásnál mellkasukat az öklükkel ütötték. Rituáléjuk az összes ellenfélben félelmet keltett, bezzeg a rettenthetetlen nyugatnémeteknek a szemük se rebbent...

Félnivalójuk azért éppenséggel lehetett – elvégre Diego Maradona addigra némi túlzással egyszemélyes tornává tette a ’86-os világbajnokságot. Argentínában aggódtak is, hogy az első számú sztár levadászása lesz Brehméék célja, az Ovaciones című bulvárlap például öles betűkkel hirdette: „A német taktika: halál Maradonára.”

Ilyesmiről persze szó sem volt, Lothar Matthäus úgy kapcsolta ki a zseniális 10-est, hogy annak egy hajszála sem görbült. Beckenbauer döntése értelmében a legtechnikásabb, legjobb nyugatnémetnek kellett piócaként tapadnia Diegóra. Így utólag azt mondhatjuk, ez hiba volt, és ezt Beckenbauer is belátta azóta. Mert amennyire jó védőmunkát végzett Matthäus, annyira elveszett a támadások számára.

Az pedig hamar kiderült, melyik csapat tudja könnyebben túltenni magát első számú játékosa „eltűnésén”: Argentína. A 23. percben Burruchaga szabadrúgása nyomán az előrehúzódó védő, José Luis Brown szerzett vezetést. Bejött a sok edzés, merthogy Maradona és Burruchaga rengeteget gyakorolta az oldalszabadrúgásokat, és mindig az volt a feladatuk, hogy lehetőség szerint úgy íveljenek középre, hogy a labda a kapustól távolodjon. Burruchaga a legfontosabb pillanatban tökéletesen felmondta a leckét. Ettől persze még nem dicsérték meg Schumacher kapust, aki igencsak elszámította magát.

„Őszinte leszek, a világbajnoki döntőben szerzett gólom nap mint nap eszembe jut – árulta el később a néhány éve elhunyt Brown. – A gyermekeim születésén kívül ez volt a legnagyszerűbb dolog, ami valaha történt velem. Nehéz ezt szavakba önteni – mintha a mennyország kapui megnyíltak volna előttem. Nagyon kevés játékosnak sikerült vébédöntőben gólt szereznie. Bárhová utaztam a világban, mindenhol amiatt a gól miatt emlékeznek rám. Teljesen megváltoztatta az életemet.”

Kevesen mondhatják el magukról, hogy egyénileg készültek fel egy világbajnokságra. José Luis Brown a kevesek közé tartozik. Kolumbiai klubja, a Nacional Medellín ugyanis nem volt hajlandó elengedni, hogy hetente egyszer a válogatottal készülhessen, ezért inkább a távozás mellett döntött. Mivel azonban az argentin csapatok közül senki sem kínált neki szerződést, klub nélküli labdarúgóként múlatta az időt. Fizetést nem kapott, mégsem tört meg, csak egy dolog lebegett a szeme előtt: bekerülni a vb-keretbe. Bilardo különedzéseit látogatta hetente háromszor-négyszer, illetve hétfőnként a többiekkel együtt tréningezett, hiszen őket egy napra elengedte a klubjuk.

Brown fejese tehát begyakorolt figura eredménye volt, Schumacher bakija miatt mégis egy picit talált gól benyomását keltette. Nem úgy a második argentin dugó! „A saját tizenhatosunk jobb oldaláról indult az akció, és végül a bal oldalon ért véget. Az én szememben ez egy taktikai gyönyör volt” – áradozott évtizedek múltán is a szövetségi kapitány, Carlos Bilardo az 56. percben esett Valdano-találattal kapcsolatban.

Ez után szinte mindenki elkönyvelte az argentin győzelmet, a zöld mezes labdarúgók azonban még korántsem adták fel. Innentől ismét adjuk át a szót Bilardónak! „Amikor kettő nullára vezettünk, azt mondtam magamban: Itt az idő, hogy kontrákra játsszunk, és lezárjuk a mérkőzést. Beckenbauer beküldte Dieter Hoenesst, aki jelezte a többieknek, hogy ívelgessenek a tizenhatosra. És ők el is kezdtek hosszú labdákat küldeni Hoeness irányába. Ez megnehezítette az életünket. És két szögletből is gólt szereztek. Emlékszem, volt egy vizespalack a földön. Annyira dühbe gurultam, hogy elrúgtam vagy öt méterre. A legdühítőbb az volt, hogy régóta gyakoroltuk a rögzített helyzeteket. De a csapat jó formában volt, és még semmi sem veszett el. Kicsit olyan ez, mint egy lóverseny. Vezet egy paripa, de a többiek beérik. Ilyenkor van ló, amelyik megtörik, és feladja. De van olyan is, amely csak még jobban begyújtja a rakétákat, ha elkapják. Pontosan ez történt a játékosaimmal. Még keményebben hajtottak.”

Ugyanez a nyugatnémetek szemszögéből, Matthäus tolmácsolásában: „Hamar kétgólos hátrányba kerültünk, így változtattunk. Magath irányított, én mögötte voltam, és a Briegel, Brehme páros védekezett középpályán. Az első hatvan percben nem működött a támadójátékunk. Szerencsénk volt, hogy két pontrúgásból is gólt értünk el. Aztán megpróbálkoztunk a lesre állítással, de egy ember beragadt...”

Az az egy ember Hans-Peter Briegel volt. Aki futott, ahogy bírt, de akkor már 85 percnyi futballal a lábában volt, ráadásul meglehetősen nagy területet kellett volna befutnia – nem ért oda, Jorge Burruchaga pedig a hálóba küldte a labdát. Ezzel pedig már tényleg eldőlt minden.

A védőnek ötvenéves fejjel is folyton-folyvást ezt a gólt kell elmesélnie – nem túlzás, álmából felkeltve is le tudná rajzolni a végzetes esetet. Próbálja azért a dolgok jó oldalát nézni: „Legalább megőriznek emlékezetükben az emberek!” A legtöbben őt tartják felelősnek, mondván, miatta nem volt les. Ennek mondjuk külön története van… Briegel ugyanis más játékhoz szokott klubjában, és ez már korábban, a Jugoszlávia elleni tesztmeccsen kibukott, ahol, miközben mindenki a Beckenbauer által megálmodott lesre állításnak megfelelően előrefutott, emberünk rendre beragadt, és ezzel az ellenfél nagy esélyhez jutott. Beckenbauer dühében azt mondta, hogy akkor ezt a lesre állítást inkább ne erőltessék a továbbiakban. Ezzel nem is volt gond – a döntőig. Ott megint előjött a típushiba.